#78 ~ Megtörve

április 06, 2018




Sziasztok!

Rég nem jártam erre, lehet még egy darabig ritka lesz, hogy újra tudjak posztolni. De most szerintem kicsit pötyögök, hátha megkönnyebbülök ezáltal is. 
A legjobb barátnőm javasolta, hogy írjam ki magamból, ezért most láttam elérkezettnek az időt, hogy ezt megtegyem. Talán egy kis terápia a számomra, akár feldolgozás, segítség a lelkemnek.  Esetleg segítség másoknak is. 

Megosztanék veletek néhány gondolatot. 

Egy hete borzasztó esemény sújtott le a családunkra. Drága, egyetlen mamám, aki a második édesanyám, barátnőm, mamám mindenem volt örökre lehunyta a szemét. Nagypénteken. 

Sajnos egy hónappal ezelőtt (másfél) kórházba került, majd egy héttel később haza engedték. Akkor még együtt voltunk otthon, segítettem neki mindenben, mi is minden percünket azon a hétvégén otthon töltöttük vele. Úgy volt, hogy erősítő szanatóriumba megy, de ott olyan rosszul volt, hogy ők átküldték a lakóhelyétől nem messze lévő kórházba. Sajnos innentől kezdve borzasztóvá vált a helyzet. Nem evett, nagyon gyenge volt, én minden hétvégén 300 km-t megtettem, hogy láthassam, vele lehessek, segítsek amiben kell. A március 15-ei hétvégén orvos nem volt a láthatáron, mamát senki se kezelte, miközben rádöbbentem azon a pénteken, hogy innen nincs visszaút. Rettenetesen kiborultam, sírtam akár egy gyerek, ott ahol senki nem látott. Nyilván előtte nem tettem meg, ezért minden egyes utamnál a vonaton bevettem két valeriánát, hogy nyugalmasan eltöltsem nála az időt. Rettenetes volt, minden nap és óra. A reggelek legfőképpen, mert attól féltem, hogy jön a telefon valami rossz hírrel. Nem volt se nappalom se éjjelem, se hétvégém, se pihenés. Fogtam a kezeit, olyan kevésnek tűnt minden együtt töltött idő. Olyan szörnyű volt megélni amit ő is, hiszen teljesen tisztában volt mindennel ami körülötte történik, mindent pontosan el tudott mondani, de a szervezete egyre rosszabb állapotba került. 

Csütörtökön láttam utoljára. Munka után rohantam a vonatra és szaladtam a kórházba. Egyik alkalommal azt mondta, suttogva, hogy menjek haza. Mondtam, hogy nem ezért jöttem, hogy elmenjek. De annyira borzasztó volt így látni, hazugságból kimentem fél percre és neki támaszkodtam a hűtőnek. Kiabálni, üvölteni, őrjöngeni tudtam volna, hogy így látom, hogy nem tudok segíteni, hogy tehetetlen vagyok, ő pedig nem jön többet haza. A folyosón ültek a nénik, emiatt türtőztettem magam és visszamentem. Beszéltem hozzá, mintha nem történne semmi, majd mondtam, hogy másnap is jövök, mert hazamegyek a faluba. Most láttam, hogy elfáradt, feladta. Elbúcsúztam. Rossz búcsú volt, nem olyan amilyennek lennie kellett volna, de nem akartam tovább zavarni. Minden egyes alkalommal, amikor elköszöntem az ajtóból visszanéztem. Most is. Ott ült, a szívem szakadt meg érte. Nem tudtam segíteni, nem tudok mit tenni. 
Csütörtök éjjel nem aludtam. Semmit jóformán. Az éjjel 1 órakor valaki hívott, de csak később vettem észre. Azt hittem történt valami, de rájöttem, nem tudják a kórházban a telefonszámomat. Ám volt egy rossz, rémes érzésem. Délelőtt szótlan, kedvetlen, szomorú voltam. A közös fotóinkat nézegettem, amikor jött a hír, hogy a mama meghalt. Sírtam, zokogtam, bár hetek óta éreztem, hogy valamikor ez a közeljövőben be fog következni. 

Nehezen fogom fel a mondattal járó dolgot. Értem, hogy A mama meghalt, de nem tudom mi lesz ezután vagy mit vonz magával ez a mondat. Igazságtalannak tartom. Igazságtalan az élet, miért őt? Miért most? Ő még élhetett volna. Neki még nem jött el az ideje, ő haza akart jönni, a végsőkig akarta, hiszem hogy akarta. Felfoghatatlan. Aki mindig erős, aktív, teljes önellátó volt, biciklizett még február 19-én is, egy hónap alatt elmegy.
  A szobájába lépve olyan volt, mintha még ott lenne, mintha szólt volna, mintha csak elment volna, de hamarosan visszajön. Mert azt akarom, hogy visszajöjjön, hogy újra azt mondja, hogy Eszter ne nyomkodd a telefonod vagy Eszter ne vitatkozzatok , vagy Kislányom hívj, ha visszaértetek Budapestre. Azt szeretném, ha újra hallhatnám a hangját, ha újra együtt lennénk. El sem hiszitek mennyi mindent megtennék, akármit, ha újra találkozhatnánk. 
Mama születésemtől kezdve mellettem volt: ápolt, ha beteg voltam, megszidott, ha olyat csináltam, segített, amikor kellett, meghallgatott, amikor magam alatt voltam, mesélt, amikor gyerek voltam és annyi mindenre megtanított, nem is tudja, mennyi mindenre. Annyi emlék maradt nekem, amiket rendeznem kell magamban. Annyira szerettem őt, a mai napig, percig szeretem.
 Egészen jól tartottam magam, de szerda este rettenetesen kiborultam. Őrjöngtem, üvöltöttem, sírtam, mintha kiakarna szakadni a mellkasom. Annyira fájt minden, a veszteség, a tudat, a hiány. Nem tudom milyen az élet mama nélkül. Milyen az, amikor ha haza megyünk ő már nem lesz ott többet, milyen az, hogy nem hívom fel többet. Nem tudom. Nem tudom mi lesz velünk. Nélküle. Egy összetartó kapocs volt, egy olyan ember aki mindenkinek segített, jó szándékú, kedves. Mindenki szerette és a történtek, a vele történt dolgok mindenkit mélységesen megérintettek és megleptek. Sírtunk, mindannyian. 

Amikor gyerek voltam emlékszem mindig mesélte a kitalált történeteit, a mókusról és a tananyagról amit megevett. Ha nála aludtam mindig az ágyhoz tett egy széket, hogy le ne essek és mindig simogatott, úgy altatott. Sokszor kértem, hogy simogassa a hátam. Ez szerdán is eszembe jutott, még a fülembe cseng ahogy mondta: Megcsiszálom a hátad. Soha többé nem fogok olyan finomat enni, amiket ő készített: hagymás rostélyos, kacsa, párolt káposzta. Köszönöm az életnek, hogy ezekre  mind -mind megtanított, segített, elleshettem tőle. Soha nem megyünk együtt éjféli misére, nem ülünk együtt a szobájában vagy iszok olyan teát, amit csak ő tudott csinálni. Nem mondja, hogy Panna Vera (mert rengeteg becenevem volt) vagy Kata. Nem kirándulunk többet együtt. Olyan ember vált belőlem amilyen, ez is főképp a mamának köszönhető. Hálás vagyok neki mindenért, minden jóságáért, a közösen átélt élményekért, hogy annyi mindent megtett értem ( mindannyiunkért). Nehéz lesz ezután a Vészhelyzetet vagy a Váratlan utazást nézni, hiszen mindegyikhez a mamát tudom kapcsolni. 

Ég a fehér gyertya azóta szinte minden este. Egy füzetbe minden napomról írok neki címezve. Amikor apu meghalt 10 éve, gyorsan túl akartam lenni a gyászon. Nem is akartam foglalkozni vele, mint gyász. Most már tudom, ezen szépen lassan végig kell menni. Próbálom magam gyógyítani, hogy a fájdalom és a hiány csökkenjen. 
Nehéz. 
Szavakba nem önthető érzések kavarognak bennem, amire nincs magyarázat, egyszerűen jó lenne tudni mi van vele, jól van e?! Vagy amit sosem kaphatok meg, hogy lássam újra, foghassam a kezét.
Kedden veszünk tőle végső búcsút. Félek attól a naptól. Tudom, el kell búcsúzni, el kell engedni, mégis minden olyan üres lesz. Nem tudom mire heverjük ki ezt a csapást, talán soha. Tudom, hogy szenvedett volna, azt is, hogy ezzel ő csak megnyugodott már, de nehéz.
Mama októberben lett volna 80. éves. 

Drága Mama! Fogalmad sincs milyen űr maradt utánad, csak abban bízom, hogy ott fenn jól érzed magad és azok fogadtak, akiket már rég láttál. Remélem mindig velünk maradsz, én pedig igyekszem tisztességesen tovább élni, ami nélküled a lehető legnehezebb lesz. Remélem segítesz engem az utamon, az eddig megtett úton való segítségért, pedig nem tudok elég hálás lenni. Remélem találkozunk még... 




You Might Also Like

4 megjegyzés

  1. Őszinte részvétem, drága Eszter! Sok-sok erőt neked és a családodnak! :(

    VálaszTörlés
  2. Fogadd őszinte részvétem, Eszter!

    Őszintén sajnálom, sok-sok erőt kívánok neked és a családodnak!

    VálaszTörlés

Subscribe